2. Új világ

A képzelőerő sokkal fontosabb, mint a tudás. A tudás behatárolt. A képzelőerő felöleli az egész világot.

/Gyilkos Elmék/

Seraphiel gondolkodva mért végig. 

- Szóval a te hangodat hallottam?-nézett rám hálásan. Én csak elpirulva bólintottam. Zavarba hozott. 

- Hát lehetséges.-kerültem a pillantását, de a szárnyairól nem tudtam a szememet levenni. 

- Megszeretnéd még érinteni?-kérdezte lágyan. Csak bólogattam. Megint közelebb léptem, hogy megérintsem, de most megfogott és közelebb húzott magához. Nagyon erősen szorított, mégis vigyázott, ne okozzon fájdalmat

- Nos, más vagy, nagyon is más. Nem ember vagy. De akkor mégis mi?-nézett bele a szemembe. 

- Nem tudom. Én sem tudom.-elkeseredést tükrözött a tekintetem. Nem értettem semmit. Féltem magamtól. Sose féltem az ismeretlentől, most mégis megijesztett. Talán a rémületet is meglátta a szememben, mert hirtelen elengedett. 

- Nos, ők it Jophiel, Nathaniel,Jeremiel, Raphael. És ne aggódj, egyikünk se fog bántani.-mutatta be a fiúkat. Fájdalom csillogott a pillantásában. Behúzta szárnyait, de a pólóját nem vette fel. 

- Nem félek. Tudtommal nincs rá okom.-válaszoltam oda se figyelve. Leültem és magam elé bámultam. Próbáltam feldolgozni a sok információt. Szóval, én más vagyok. Valami nem emberi. Mégsem érzem magam másnak. Meggyötört arccal néztem fel rájuk. Seraphiel meglepetten tekintett rám. 

- Akkor mitől félsz, ha nem tőlünk?-kérdezte komolyan. 

- Magamtól.-válaszoltam én is komolyan. Hátradőltem a széken és elkezdtem dörzsölni a szememet. 

- Ez a ház hány emeletes?-kérdeztem váratlanul. 

- Három. Elég veszélyes. Miért?-értetlenkedett Seraphiel. 

- Fogom magam és kiugrok.- válaszoltam halálos nyugalommal. Azt hittem szívrohamot kap.

- Mit akarsz?!-akadt ki. 

- Amit hallottál. Este alig aludtam miattad. Ma követelek. Kilyukadtam az elhagyatott körzetbe. Angyalokkal találkoztam, akikben eddig sosem hittem. Kiderül más vagyok. De nem tudom, mi is lennék.-akadtam ki. Eddig tartott a nyugalmam gátja. Egyre több repedés lett rajta és most ledőlt. Szegény fiúk csak meglepetten pislogtak. Nincsenek hozzászokva az ilyen kiborulásokhoz. Sóhajtottam egyet. Próbáltam lehiggadni. 

- Ne aggódj. Köztünk mindig lesz helyed.-nézett rám melegen Nathaniel. 

- Ez kedves, de nem igaz. Nekem sosem lesz köztetek helyem. Nem vagyok angyal. És soha nem is leszek.-néztem rájuk kedvesen. De a kíváncsiság is tombolt bennem. És, ha már úgy is minden mindegy, kérdezősködtem. 

- Milyenek az angyalok?-pillantottam rájuk. Jophiel örömmel válaszolt. 

- Isten jobb kezei vagyunk. Mindegyikünknek szürkés kék szárnyunk van. Vannak képességeink, személyenként változó. Az emberek számára láthatatlanok is tudunk lenni. 

- És nem lehet más színű a szárnyaitok?-kérdeztem csodálkozva. Csak rám mosolygott. 

- Nem. Nem lehet. Ez olyan velünk született dolog, mint hogy két szemed van.-válaszolta kedvesen. 

- Milyen jó lenne, ha nekem is lehetne szárnyam.-néztem rájuk kedvesen. 

- Talán egyszer lesz. Addig itt lesz az enyém.-kacsintott rám Seraphiel. Én csak a szememet forgattam. Ránéztem az órára. Már 10 órát mutatott. 

- Most mennem kell, mert apámék aggódni fognak értem!-pattantam fel hirtelen. - Este még vissza jöhetek?-néztem hátra a vállaim felett. 

- Persze. Szívesen látunk. Már közénk tartozol.-felelték színte egyszerre. Kiléptem az ajtón majd a folyosókon kijutva, újra a ház előtt álltam. A hűvös levegő nagyon jól esett, átforrósodott testemnek. Még egyszer a házra pillantottam, majd elindultam haza. Egész úton az elmondottakat emésztgettem. Szinte beestem az ajtón gondolva, apáék úgy sincsenek itthon. Tévedtem. 

- Kicsim, te vagy az?-jött egy hang a konyhából. 

- Sziasztok! Igen én vagyok!-közben húztam le a cipőmet. Majd besétáltam a konyhába. Mind kettejük arcára nyomtam egy-egy puszit. 

- Hol voltál ilyen sokáig?-mosolyogtak rám kedvesen. Tanácstalanul néztem vissza rájuk. Le is hervadt a mosoly a szájukról. 

- Talán, valami baj van?-kérdezte apci kedvesen. Magam elé bámultam. Hogyan hozzam fel az angyal témát?

- Tegyük fel, hiszek az angyalokban. Ha azt mondanám nektek ma láttam angyalokat, hinétek nekem?-néztem fel rájuk. Ők csak szomorkás mosollyal összepillantottak. Majd apa szólalt meg. 

- Ideje lenne elmondani, elég nagy már hozzá. Nem gondolod?!-nézett anyura. 

- De-de. 

- Majd én elmondom. Nos, kicsi szívem, angyalok léteznek. Ahogy vérfarkasok, vámpírok, szellemek, manók...stb. Mindegyik létezik. És sajnos, sok faj ellenséges egymással. A vámpírok az angyalokkal. A vérfarkasok a tündérekkel és így tovább. Anyukád és apukád nem halt meg, csak el kellett menekülniük, mert anyukád angyal, apukád pedig vámpír. Te pedig, félig ez, félig az vagy.-babrált apci a kezével monológja közben. Ha most nem találkoztam volna angyalokkal, kinevetném. De láttam őket. Szóval, ezért vagyok különleges!

- És akkor, én most mi vagyok?-tettem fel a logikus kérdést. Apáék tanácstalanul néztek rám. 

- Mi sem tudjuk. Ilyen még nem fordult elő. De elég idős vagy, hogy hamarosan kiderüljön.-nézett rám apa vigasztalóan. Ezt is meg kellett emésztenem, így nem várhattam estig az újabb találkozásra. 

- Ha nem baj, most mennem kell. Majd később jövök. Sziasztok!-köszöntem el apáéktól. Válaszukat meg se várva vettem a cipőmet és siettem ki az ajtón. Futva tettem meg a lakatlan területig az utam. Majd megálltam a ház előtt. Vajon jó ötlet újra ide jönni. És ha az angyalok meg a vámpírok ellenségek, mit szólnának hozzám. Töprengve néztem a házat, míg nem kilépett egy alak az ajtón. Név szerint Nathaniel. Mikor meglátta, hogy én vagyok, mosoly húzódott a szájára. 

- Mi az kicsi lány? Már ki se bírod nélkülem?-ölelgetett meg. 

- Hát az....én szóval..az nem...nem igazán...-kezdtem el össze-visszahablatyolni. Az, az egyik rossz tulajdonságom, hogy ha ideges vagyok, minden hülyeséget összehordok. Ráadásul semmi kapcsolat nincs a mondadóimban. 

- Talán, valami baj van?-kérdezte aggódásal a szemében. Csak bámultam rá. Egy hang se jött ki a torkomon. Megnémított a félelem. Mi lesz, ha máshogy viselkednek velem, mert félig vámpír vagyok? Talán engem is utálni fognak? Hiszen nem tehetek arról, hogy az vagyok ami, még ha csak félig is. Na, meg nem én kezdtem el a háborút és nem is miattam kezdődött. Talán annyi éppen elég, hogy csak rosszkor születtem rossz helyre. 

- Gyere menjünk be ott minden rendben lesz!-kezdett Nathaniel húzni az ajtó felé. Ez ébresztett fel a gondolataimból. Kényszerítettem magam, hogy kövessem,  bár más választásom nem volt. Erősebb, mint én. Igaz, nem fogta olyan erősen a kezem, de mégis tiszteletett parancsoló volt. Aztán beléptünk a rozsdás vas ajtón.