3.rész Meglepetések

Kedves olvasok!

Megjött a harmadik rész. Sajnálom, ha túl rövid, esetleg nem olyan jó, mint az első kettő rész. Mentségére legyen mondva nyári munkát végzek, és egész napos munka mellett nehéz írni. ( 10:00-20:00-ig dolgozok minden nap kivéve hétfő, szombat.) De remélem így is tetszeni fog. Igyekszem a következő résszel. Jó olvasást. :)

Xoxo Lia 

"Mi választjuk meg az utunkat. Az értékeink és tetteink, ezek határozzák meg hogy kik vagyunk." 

/Vámpírnaplók/

Bevezetett most egy másik ajtón. Nem lépődtem meg, hogy megint Seraphielel találtam szembe magam. 

- Most megkérdezném, miért mindig nálad lyukadok ki de, őszintén már félek a választól!-néztem rá melegen. Ő csak jó kedvűen mért végig. 

- Örülök, hogy ennyire hiányoztunk.-nevette el magát, de amikor látta nem vagyok vevő most erre abba is hagyta. 

- Nathaniel mit csináltál vele?-nézett az említett szöszire szúrósan. 

- Semmit így találtam a bejárat előtt.-kezdett mentegetőzni a szöszi. 

- Valami fontosról kellene beszélnünk.-akasztottam meg őket a társalgásban. 

- Hallgatlak.-ült le Seraphiel. 

- Én is maradhatok?-nézett felváltva ránk Nathaniel. 

- Felőlem!-válaszoltam. Seraphiel csak bólintott. 

- Nem ülsz le?-kérdezték szinte egyszerre. 

- Nem most egyszerűen nem bírnék.-fel-alá kezdtem járkálni. Megálltam egy pillanatra majd folytattam.

- Én...nem is tudom, hogyan kezdjem. Ma beszéltem apáékkal és elmondták félig angyal vagyok....

- De hiszen ez nagyszerű közénk tartozol!-szakított félbe gyerekes örömmel a szöszi. 

- ....és félig vámpír vagyok. Ezért menekültek el a szűleim.-fejeztem be még mindig járkálva. Nem válaszoltak. Kezdett egyre tovább húzódni a csend. Félve rájuk pillantottam és meg is álltam. Döbbenten figyeltek engem. 

- Nos szerintem inkább megyek is.-mondtam síron túli hangon. Már éppen hátatt fordítottam, hogy elmenjek, mikor kezeket éreztem a csuklomon. 

- Ahogy már mondtuk mindig van közöttünk helyed. És ezt nem befolyásolja az, hogy mi vagy. Megmentetted az életemet. Ez pedig elég ok a bizalmunkra. Ha gondolod segítünk neked.-fejezte be Seraphiel. A szöszi csak egyetértően bólogatott. 

- De hiszen apáék sem tudják mi vagyok pontosan. Ti honann tudnátok? És ki vagy te, hogy ilyen fontos az életed?-kérdeztem meg olyan halkan, hogy féltem meg sem halloták. 

- Nem mi sem tudjuk. De szívesen segítünk kideríteni és melletted leszünk. És a kérdésedre válaszolva én vagyok az angyalok vezetője.-felelte Seraphiel. 

- Hát jó. Mikor kezdjük el a tanítást?-kérdeztem kíváncsian. 

- Szeretnéd ha mi tanítánk?-kérdezte meglepetten Nathaniel. 

- Talán van okom, hogy ne akarjam?-lépődtem meg. 

- Nem nincs. Szívesen vállalunk.-mosolyodott el Seraphiel. 

- Hát oké köszönöm. -feleltem nem túl lelkesen. Én tényleg őrültem, hogy nem kergettek el meg hasonlók. De még is ott motoszkált bennem a kétség. Mi vagyon én? Nem ember. Nem csak angyal. Nem csak vámpír. Különleges? Lehet, még én sem látom tisztán. Talán valami rossz? Ki tudja ilyet még az angyalok se láttak.  

- Azt hiszem most megyek.-néztem körbe. Elindultam ismét az ajtó felé. Ám ezúttal a hangok állítottak meg. 

- Biztos nem akarsz velünk maradni?-kérdezte a szöszi zavartan. 

- Nem, csak hadjatok!-majd kisiettem az ajtón. Ki rohantam az utcára. Bocsánatot kérve törtem át a tömegen. Elsétáltam a kedvenc parkomig. Tavasz révén gyönyörű a park. Minden fa virágzik, sárga, rózsaszín, kék színű virágok szállnak minden fele a levegőben. 

Leültem egy padra, és élveztem a lágy szellő simogatását az arcomon. A víz fodrozodását bámulva megrengetem a semmibe. Megfogadtam senkiben sem bízok meg magamon kívül. Egy kavicsot dobtam a tóba. És néztem, ahogy elmerül. Fáradtan dőltem hátra. Különlegesnek születtem ám, de nem véletlen. Soha nem hittem a véletlenekben. Mindennek meg van a maga oka. Nekem is van egy küldetésem, csak még nem tudom mi. Unottan néztem a körülöttem sétáló embereket. Mindegyik boldognak, gondtalannak látszot. Szerintük semmi furcsa nincs a világban. Pedig csak csukva tartják a szemüket. Annyi csoda van a világon. Észre lehet venni, ha időt szakítasz rá. Igen ez ilyen egyszerű. Mégse ér rá senki. Rohan a világ, csak még ő sem tudja miért. Néztem, ahogy lassan megy le a nap. Tudtam haza kéne indulnom még sem vitt rá a lélek. Egyre jobban sötét lett, a lámpák pedig kezdtek fel kapcsolódni. Valami meghitség rejlett a látványban. Hirtelen olyan érzésem lett, mintha figyelne valaki. Óvatosan nem túl átlátszóan, körbe néztem. Senkit nem láttam. Vállat vonva sétáltam haza. Éreztem követnek, viszont semmi gyanús nem tűnt fel. Annyira belemerültem a bambulásba, hogy nem vettem észre az előttem levő gödröt. Beléptem és majdnem elestem. Ám úgy éreztem egy kéz megfog, majd talpra állít. Gyorsan a hátam mögé nézem egy vörös szempárral találtam magam. Szólásra nyitottam a számat, ám amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment el. Megrémülve futottam haza már amennyire bírtam. Magamra zártam a szobám ajtaját. Egy levelet vettem észre az íróasztalomon. Kivont ittam, majd el is olvastam.