Nem rész, de fontos!!

Kedves olvasok!
Kaptam egy nagyon durva kritikát személyesen! Ezért nem tudom mi legyen a bloggal?! Folytassam agy hadjam abba?! Mi a véleményetek? :) :/ Előre is köszönöm a véleményeket!:*
Puszii Lia

3.rész Meglepetések

Kedves olvasok!

Megjött a harmadik rész. Sajnálom, ha túl rövid, esetleg nem olyan jó, mint az első kettő rész. Mentségére legyen mondva nyári munkát végzek, és egész napos munka mellett nehéz írni. ( 10:00-20:00-ig dolgozok minden nap kivéve hétfő, szombat.) De remélem így is tetszeni fog. Igyekszem a következő résszel. Jó olvasást. :)

Xoxo Lia 

"Mi választjuk meg az utunkat. Az értékeink és tetteink, ezek határozzák meg hogy kik vagyunk." 

/Vámpírnaplók/

Bevezetett most egy másik ajtón. Nem lépődtem meg, hogy megint Seraphielel találtam szembe magam. 

- Most megkérdezném, miért mindig nálad lyukadok ki de, őszintén már félek a választól!-néztem rá melegen. Ő csak jó kedvűen mért végig. 

- Örülök, hogy ennyire hiányoztunk.-nevette el magát, de amikor látta nem vagyok vevő most erre abba is hagyta. 

- Nathaniel mit csináltál vele?-nézett az említett szöszire szúrósan. 

- Semmit így találtam a bejárat előtt.-kezdett mentegetőzni a szöszi. 

- Valami fontosról kellene beszélnünk.-akasztottam meg őket a társalgásban. 

- Hallgatlak.-ült le Seraphiel. 

- Én is maradhatok?-nézett felváltva ránk Nathaniel. 

- Felőlem!-válaszoltam. Seraphiel csak bólintott. 

- Nem ülsz le?-kérdezték szinte egyszerre. 

- Nem most egyszerűen nem bírnék.-fel-alá kezdtem járkálni. Megálltam egy pillanatra majd folytattam.

- Én...nem is tudom, hogyan kezdjem. Ma beszéltem apáékkal és elmondták félig angyal vagyok....

- De hiszen ez nagyszerű közénk tartozol!-szakított félbe gyerekes örömmel a szöszi. 

- ....és félig vámpír vagyok. Ezért menekültek el a szűleim.-fejeztem be még mindig járkálva. Nem válaszoltak. Kezdett egyre tovább húzódni a csend. Félve rájuk pillantottam és meg is álltam. Döbbenten figyeltek engem. 

- Nos szerintem inkább megyek is.-mondtam síron túli hangon. Már éppen hátatt fordítottam, hogy elmenjek, mikor kezeket éreztem a csuklomon. 

- Ahogy már mondtuk mindig van közöttünk helyed. És ezt nem befolyásolja az, hogy mi vagy. Megmentetted az életemet. Ez pedig elég ok a bizalmunkra. Ha gondolod segítünk neked.-fejezte be Seraphiel. A szöszi csak egyetértően bólogatott. 

- De hiszen apáék sem tudják mi vagyok pontosan. Ti honann tudnátok? És ki vagy te, hogy ilyen fontos az életed?-kérdeztem meg olyan halkan, hogy féltem meg sem halloták. 

- Nem mi sem tudjuk. De szívesen segítünk kideríteni és melletted leszünk. És a kérdésedre válaszolva én vagyok az angyalok vezetője.-felelte Seraphiel. 

- Hát jó. Mikor kezdjük el a tanítást?-kérdeztem kíváncsian. 

- Szeretnéd ha mi tanítánk?-kérdezte meglepetten Nathaniel. 

- Talán van okom, hogy ne akarjam?-lépődtem meg. 

- Nem nincs. Szívesen vállalunk.-mosolyodott el Seraphiel. 

- Hát oké köszönöm. -feleltem nem túl lelkesen. Én tényleg őrültem, hogy nem kergettek el meg hasonlók. De még is ott motoszkált bennem a kétség. Mi vagyon én? Nem ember. Nem csak angyal. Nem csak vámpír. Különleges? Lehet, még én sem látom tisztán. Talán valami rossz? Ki tudja ilyet még az angyalok se láttak.  

- Azt hiszem most megyek.-néztem körbe. Elindultam ismét az ajtó felé. Ám ezúttal a hangok állítottak meg. 

- Biztos nem akarsz velünk maradni?-kérdezte a szöszi zavartan. 

- Nem, csak hadjatok!-majd kisiettem az ajtón. Ki rohantam az utcára. Bocsánatot kérve törtem át a tömegen. Elsétáltam a kedvenc parkomig. Tavasz révén gyönyörű a park. Minden fa virágzik, sárga, rózsaszín, kék színű virágok szállnak minden fele a levegőben. 

Leültem egy padra, és élveztem a lágy szellő simogatását az arcomon. A víz fodrozodását bámulva megrengetem a semmibe. Megfogadtam senkiben sem bízok meg magamon kívül. Egy kavicsot dobtam a tóba. És néztem, ahogy elmerül. Fáradtan dőltem hátra. Különlegesnek születtem ám, de nem véletlen. Soha nem hittem a véletlenekben. Mindennek meg van a maga oka. Nekem is van egy küldetésem, csak még nem tudom mi. Unottan néztem a körülöttem sétáló embereket. Mindegyik boldognak, gondtalannak látszot. Szerintük semmi furcsa nincs a világban. Pedig csak csukva tartják a szemüket. Annyi csoda van a világon. Észre lehet venni, ha időt szakítasz rá. Igen ez ilyen egyszerű. Mégse ér rá senki. Rohan a világ, csak még ő sem tudja miért. Néztem, ahogy lassan megy le a nap. Tudtam haza kéne indulnom még sem vitt rá a lélek. Egyre jobban sötét lett, a lámpák pedig kezdtek fel kapcsolódni. Valami meghitség rejlett a látványban. Hirtelen olyan érzésem lett, mintha figyelne valaki. Óvatosan nem túl átlátszóan, körbe néztem. Senkit nem láttam. Vállat vonva sétáltam haza. Éreztem követnek, viszont semmi gyanús nem tűnt fel. Annyira belemerültem a bambulásba, hogy nem vettem észre az előttem levő gödröt. Beléptem és majdnem elestem. Ám úgy éreztem egy kéz megfog, majd talpra állít. Gyorsan a hátam mögé nézem egy vörös szempárral találtam magam. Szólásra nyitottam a számat, ám amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment el. Megrémülve futottam haza már amennyire bírtam. Magamra zártam a szobám ajtaját. Egy levelet vettem észre az íróasztalomon. Kivont ittam, majd el is olvastam. 

2. Új világ

A képzelőerő sokkal fontosabb, mint a tudás. A tudás behatárolt. A képzelőerő felöleli az egész világot.

/Gyilkos Elmék/

Seraphiel gondolkodva mért végig. 

- Szóval a te hangodat hallottam?-nézett rám hálásan. Én csak elpirulva bólintottam. Zavarba hozott. 

- Hát lehetséges.-kerültem a pillantását, de a szárnyairól nem tudtam a szememet levenni. 

- Megszeretnéd még érinteni?-kérdezte lágyan. Csak bólogattam. Megint közelebb léptem, hogy megérintsem, de most megfogott és közelebb húzott magához. Nagyon erősen szorított, mégis vigyázott, ne okozzon fájdalmat

- Nos, más vagy, nagyon is más. Nem ember vagy. De akkor mégis mi?-nézett bele a szemembe. 

- Nem tudom. Én sem tudom.-elkeseredést tükrözött a tekintetem. Nem értettem semmit. Féltem magamtól. Sose féltem az ismeretlentől, most mégis megijesztett. Talán a rémületet is meglátta a szememben, mert hirtelen elengedett. 

- Nos, ők it Jophiel, Nathaniel,Jeremiel, Raphael. És ne aggódj, egyikünk se fog bántani.-mutatta be a fiúkat. Fájdalom csillogott a pillantásában. Behúzta szárnyait, de a pólóját nem vette fel. 

- Nem félek. Tudtommal nincs rá okom.-válaszoltam oda se figyelve. Leültem és magam elé bámultam. Próbáltam feldolgozni a sok információt. Szóval, én más vagyok. Valami nem emberi. Mégsem érzem magam másnak. Meggyötört arccal néztem fel rájuk. Seraphiel meglepetten tekintett rám. 

- Akkor mitől félsz, ha nem tőlünk?-kérdezte komolyan. 

- Magamtól.-válaszoltam én is komolyan. Hátradőltem a széken és elkezdtem dörzsölni a szememet. 

- Ez a ház hány emeletes?-kérdeztem váratlanul. 

- Három. Elég veszélyes. Miért?-értetlenkedett Seraphiel. 

- Fogom magam és kiugrok.- válaszoltam halálos nyugalommal. Azt hittem szívrohamot kap.

- Mit akarsz?!-akadt ki. 

- Amit hallottál. Este alig aludtam miattad. Ma követelek. Kilyukadtam az elhagyatott körzetbe. Angyalokkal találkoztam, akikben eddig sosem hittem. Kiderül más vagyok. De nem tudom, mi is lennék.-akadtam ki. Eddig tartott a nyugalmam gátja. Egyre több repedés lett rajta és most ledőlt. Szegény fiúk csak meglepetten pislogtak. Nincsenek hozzászokva az ilyen kiborulásokhoz. Sóhajtottam egyet. Próbáltam lehiggadni. 

- Ne aggódj. Köztünk mindig lesz helyed.-nézett rám melegen Nathaniel. 

- Ez kedves, de nem igaz. Nekem sosem lesz köztetek helyem. Nem vagyok angyal. És soha nem is leszek.-néztem rájuk kedvesen. De a kíváncsiság is tombolt bennem. És, ha már úgy is minden mindegy, kérdezősködtem. 

- Milyenek az angyalok?-pillantottam rájuk. Jophiel örömmel válaszolt. 

- Isten jobb kezei vagyunk. Mindegyikünknek szürkés kék szárnyunk van. Vannak képességeink, személyenként változó. Az emberek számára láthatatlanok is tudunk lenni. 

- És nem lehet más színű a szárnyaitok?-kérdeztem csodálkozva. Csak rám mosolygott. 

- Nem. Nem lehet. Ez olyan velünk született dolog, mint hogy két szemed van.-válaszolta kedvesen. 

- Milyen jó lenne, ha nekem is lehetne szárnyam.-néztem rájuk kedvesen. 

- Talán egyszer lesz. Addig itt lesz az enyém.-kacsintott rám Seraphiel. Én csak a szememet forgattam. Ránéztem az órára. Már 10 órát mutatott. 

- Most mennem kell, mert apámék aggódni fognak értem!-pattantam fel hirtelen. - Este még vissza jöhetek?-néztem hátra a vállaim felett. 

- Persze. Szívesen látunk. Már közénk tartozol.-felelték színte egyszerre. Kiléptem az ajtón majd a folyosókon kijutva, újra a ház előtt álltam. A hűvös levegő nagyon jól esett, átforrósodott testemnek. Még egyszer a házra pillantottam, majd elindultam haza. Egész úton az elmondottakat emésztgettem. Szinte beestem az ajtón gondolva, apáék úgy sincsenek itthon. Tévedtem. 

- Kicsim, te vagy az?-jött egy hang a konyhából. 

- Sziasztok! Igen én vagyok!-közben húztam le a cipőmet. Majd besétáltam a konyhába. Mind kettejük arcára nyomtam egy-egy puszit. 

- Hol voltál ilyen sokáig?-mosolyogtak rám kedvesen. Tanácstalanul néztem vissza rájuk. Le is hervadt a mosoly a szájukról. 

- Talán, valami baj van?-kérdezte apci kedvesen. Magam elé bámultam. Hogyan hozzam fel az angyal témát?

- Tegyük fel, hiszek az angyalokban. Ha azt mondanám nektek ma láttam angyalokat, hinétek nekem?-néztem fel rájuk. Ők csak szomorkás mosollyal összepillantottak. Majd apa szólalt meg. 

- Ideje lenne elmondani, elég nagy már hozzá. Nem gondolod?!-nézett anyura. 

- De-de. 

- Majd én elmondom. Nos, kicsi szívem, angyalok léteznek. Ahogy vérfarkasok, vámpírok, szellemek, manók...stb. Mindegyik létezik. És sajnos, sok faj ellenséges egymással. A vámpírok az angyalokkal. A vérfarkasok a tündérekkel és így tovább. Anyukád és apukád nem halt meg, csak el kellett menekülniük, mert anyukád angyal, apukád pedig vámpír. Te pedig, félig ez, félig az vagy.-babrált apci a kezével monológja közben. Ha most nem találkoztam volna angyalokkal, kinevetném. De láttam őket. Szóval, ezért vagyok különleges!

- És akkor, én most mi vagyok?-tettem fel a logikus kérdést. Apáék tanácstalanul néztek rám. 

- Mi sem tudjuk. Ilyen még nem fordult elő. De elég idős vagy, hogy hamarosan kiderüljön.-nézett rám apa vigasztalóan. Ezt is meg kellett emésztenem, így nem várhattam estig az újabb találkozásra. 

- Ha nem baj, most mennem kell. Majd később jövök. Sziasztok!-köszöntem el apáéktól. Válaszukat meg se várva vettem a cipőmet és siettem ki az ajtón. Futva tettem meg a lakatlan területig az utam. Majd megálltam a ház előtt. Vajon jó ötlet újra ide jönni. És ha az angyalok meg a vámpírok ellenségek, mit szólnának hozzám. Töprengve néztem a házat, míg nem kilépett egy alak az ajtón. Név szerint Nathaniel. Mikor meglátta, hogy én vagyok, mosoly húzódott a szájára. 

- Mi az kicsi lány? Már ki se bírod nélkülem?-ölelgetett meg. 

- Hát az....én szóval..az nem...nem igazán...-kezdtem el össze-visszahablatyolni. Az, az egyik rossz tulajdonságom, hogy ha ideges vagyok, minden hülyeséget összehordok. Ráadásul semmi kapcsolat nincs a mondadóimban. 

- Talán, valami baj van?-kérdezte aggódásal a szemében. Csak bámultam rá. Egy hang se jött ki a torkomon. Megnémított a félelem. Mi lesz, ha máshogy viselkednek velem, mert félig vámpír vagyok? Talán engem is utálni fognak? Hiszen nem tehetek arról, hogy az vagyok ami, még ha csak félig is. Na, meg nem én kezdtem el a háborút és nem is miattam kezdődött. Talán annyi éppen elég, hogy csak rosszkor születtem rossz helyre. 

- Gyere menjünk be ott minden rendben lesz!-kezdett Nathaniel húzni az ajtó felé. Ez ébresztett fel a gondolataimból. Kényszerítettem magam, hogy kövessem,  bár más választásom nem volt. Erősebb, mint én. Igaz, nem fogta olyan erősen a kezem, de mégis tiszteletett parancsoló volt. Aztán beléptünk a rozsdás vas ajtón.

1. rész

Ismerős ismeretlen

Az az álom,

 ami valóra válik sosem volt igazi álom. 

Újra felébredtem. Ránéztem az asztalomon levő órára. 6 órát mutatott. Fáradtan és ásítózva keltem fel. Nem felejtettem el a tegnapi álmomat pedig másnap mindig elfelejtem. Furcsának találtam, de nem ragadtam le a témánál. Inkább elmentem zuhanyozni, majd felvettem az első kezembe kerülő Ruha szetett. Lementem a lépcsőn remélve apáék már felkeltek. Amit tudni kell a csaladomról, hogy két apukám van. Nem azért, mert a szüleim elváltak hanem, mert a nagybátyám anyám és apám eltűnése után magához vett. És ami csavar ebben a történetben meleg. Egy Joshep nevű férfival él együtt kis korom óta. Nagyon jól kijővünk egymással, mint egy igazi nagy család. És mielőtt eszetekbe jut a sok téveszme egy meleg párkapcsolatban nicsi női meg férfi szerep. Apáék egyenlő félként kezelik egymást. Ami igaz Joshep érzékenyebb így könnyebben meggyőzhető, de nagyon aranyos, kedves és segítőkész na meg szigorú ha kell. A nagybátyám ellenben keményebb, szigorúbb visszahúzódó alak. De velem meg Josephel mindig a legkedvesebb formáját hozza. Nagyon szeretem őket. Bekukucskáltam a konyhába apa és apuci éppen a reggelit csináltak. 

- Jó reggelt!- erőltetem mosolyt az arcomra. Ők csak meglepetten néztek rám. Én sose voltam az a korán kelő típus. Ha mégis korábban keltem valami nagy dolognak kellet lennie. 

- Jó reggelt kincsem!-felelték egyszerre. 

- Talán lemaradtunk valami fontosról?-kérdezte apa aggódva. 

- Nem miért?- néztem rájuk nyugodtan. 

- Hát csak tudod nem akarunk megbántani félre ne érts, de sose szoktál ilyen korán kellni ha csak nicsi valami program.- nézet rám apa. Én csak bámultam őket elmondjam-e a furcsa álmomat?

- Ti hisztek az angyalokban?-kérdeztem semlegesen miközben leültem a pulthoz. Megfagyott az egész konyha, olyan érzésem volt valami nagyon rosszat kérdeztem. Hosszú percek elteltével apci válaszolt. 

- Hát attól függ hiszel-e bennük. Lehet léteznek valahol.-éreztem apci hangjából valamit titkol, de nem akartam rákérdezni. Gondolkodtam a következő kérdésem fel tegyem-e. Akaratlanul csúszott ki a számon. 

- Tegyük fel igen. Le jönnek a Földre?- néztem rájuk semlegesen, nehogy eláruljam nagyon is érdekel a válasz. Apa felkészülten válaszolt. 

- Valakinek jobbá is kell tenni a világot.- nem törődöm stílusban bólintottam. 

- Elmehetek egyet sétálni?-néztem rájuk aranyosan. Ezt az egészet át kell gondoljam. 

- Persze kicsim. Csak vigyázz magadra!- mondta apci. 

- Mint mindig!-vágtam rá megszokásból. Majd puszit nyomtam az arcukra és a cipőmet félvevé kiléptem a hűvös reggeli levegőre. Az utcán alig pár ember kóborolt. A piaci árusok már készítették ki a napi árut. Ezért imádtam Athént. Meg persze a gyönyörű kilátást, dombokat, hegyeket és a tengert. Körbe néztem hátha látok valami érdekeset a piaci kínálatból ami felkelti az érdeklődésemet. Ehelyett egy egész helyes férfi keltette fel. Nem azért, mert helyes volt hanem ismerős. Tudtam még nem láttam erre és nem is beszéltem vele. Mégis olyan érzésem volt láttam már valahol. Jobban megnézve sötét barna haj, barnás sárga szemek. Szögletes áll. Hirtelen beugrott az álmomban látott Seraphiel. Ő volt az. Gondolkodás nélkül elindultam utána. Követtem egészen a kihalt területek közepéig itt nagyon sok a romos és lerombolt ház. Megállt egy, olyan ház előtt amiről már évek óta lekopott a festék meg a vakolat. Pár ablak betört. A tető se nevezhető éppnek. Seraphiel mégis ebbe a házba lépett be. Ismét követtem minden józan eszemet elhagyva. Miközben mentem utána megálltam nézelődni majd szem elől tévesztettem. Ugyanis a ház kisebb szobákból és hosszú folyósokból állt. Találomra kiválasztottam egy folyosót és azon mentem tovább. Már a felénél jártam, mikor kezeket éreztem a vállamon. Ijedtemben majdnem felkiálltottam, de eszembe jutott nem tudom kik vannak az ajtók mögött. Így csak nagyokat pislogva fordultam meg. A félelem a szívemig hatolt. Előttem egy mosolygós kék szemű , szökés barna haju srác állt. 

- Szia cica. Csak nem eltévedtél?-mért végig mosolyogva. Nem tudtam rá felelni. Majd mikor kicsit lenyugodtam, hogy nem öl meg. A szavak értelmét is feldolgoztam. 

- Nem vagyok a macskád! Ha ennyire kell szerezz magadnak!-fogtam meg a mondata lényegét. 

- Éppen azt csinálom!-mért végig ismét pimasz mosollyal. 

- Csak szeretnéd haver!-néztem rá szúrósan. 

- Ha már itt tartunk gyere beszélgessünk. Mit is keresel itt?-kacsintott rám. 

- O, de kár! Mennem kell! Majd legközelebb megbeszéljük!-villantottam rá egy 1000w-os mosolyt. 

- Én most szeretné megbeszélni!- válaszolta. Majd karomnál fogva egy ajtóhoz vezetett. Bekopogott. Miután hallottuk a szabad felkiálltást benyított maga előtt vezetve. Seraphielt pillantottam meg három férfi társaságában. A vér is megfagyott bennem. Teljesen biztos voltam benne ő az. Mind a négyen felém néztek, majd a kísérőmre. 

- Kit hoztál ide?!-mért végig bizonytalanul Seraphiel. 

- Nem tudom a folyosón találtam. Gondoltam ide hozom hátha tudod.-válaszolta a fogva tartom. Én meg mindig magam elé bámulva csodálkoztam. 

- Nos akkor engedd el hadd üljön le, hisz mégis csak hölgy. Aztán kiderítjük ki is.-mosolygott rám Seraphiel. A mögöttem levő szőke elengedett és széket hozott nekem. Gondolkodás nélkül ültem le rá. Seraphiel pedig elém ülve kérdezgetett, miközben engem néztek. 

- Hogy hívnak?- nézett rám kedvesen. 

- Kössünk egyességet. Ha ki találom a neved elmondod tényleg úgy hívnak-e. Én pedig megmondom az enyém. Ez szerintem igazságos.- feleltem nyugodtan. Egy percig méregetett bizonytalanul, majd beleegyezett. 

- Rendben. Hármat találhatsz.- nézett rám kihívóan. A többiek a háttérben várták a fejleményeket.

- Seraphiel.- néztem mélyen a szemébe. Meglepetten pislogott rám. 

- Igen. Ez a nevem. Szóval a tiéd?-mosolygott továbbra is. 

- Lia. Lia Wolf.-feleltem őszintén. Mert bármit ígérek betartóm. Csak bólintott. 

- Honann tudod ki vagyok?-kérdezte élesebben. Nem tudtam elmondjam-e az álmomat. 

- Ha őszintén válaszolsz a következő kérdésemre úgy én is a tiedre.-alkudoztam újra. 

- Legyen. Kiváncsivá teszel mi lesz ennek a vége.-mért végig jó kedvűen. 

- Angyal vagy!-nem kérdés és nem is bizonytalanság volt. A valóságot állítottam. Az összes jelenlévő a szobában bambán bámult rám. 

- Lehet.-felelte Serapheil, de kerülte a pillantásomat. 

- Igazam van. És ezt mind tudjátok.-mondtam szilárd meggyőződésel. Rám néztek majd bólintottak. 

- Igen. Ezt honann tudtad?-kérdezte a szöszi. O hátha ha én azt el tudnám magyarázni. Hogyan mindjam el, hogy egy álom valosnak bizonyult? Féltem. Nem tőlük hanem magamtól. Ez nem normális. Persze mindig is különc voltam. De a mai világban már semmin nem lepődik meg az ember. Vagy mégis? Rájuk emeltem a tekintetem. Mindenki engem bámult a választ várva. Én csak lesütöttem a szemem. Nem, nem mondhatom el. Legalább is nem nekik. Gratulálok magamnak! Kell nekem idegeneket követni? Én hülye! Persze ha vissza lehetne forgatni az időt se csinálnék semmit másképp. Az nem az én stílusom. 

- Na Lia mi lesz a válasszal?-kérdezett ismét a szöszi. Nevemre felkaptam a fejem. 

- Te se mondtál az előbb teljes igazat. Ezek után én miért tegyem?-tettem fel a logikus kérdést egész végig Seraphiel szemébe nézve. 

- Igazad van. Amiért nem voltam teljesen őszintén kérhetsz valamit cserébe. De utána az igazat kell mondanod!-korrigálta gyorsan a hibáját. Gondolkodtam mit is kérhetnek, de csak egy dolog volt amit nem láttam tisztán az álmomban. 

- Mutasd meg a szárnyad!- kértem meg, mint egy szégyenlős kislány a boltban kinézett ajándékát. 

- Rendben. Jól figyelj.-nézett rám 3000w mosollyal Seraphiel. Felállt levette a félsőjét,mely alatt gyönyörűen kidolgozott hasizom lapult. Észre vette, hogy azt bámulom ezért kacsintott. Csak a szememet forgattam. Majd hirtelen megjelentek a szárnyai. Csodálatos, hatalmas szárnyak voltak. Kékes szürke árnyaltban, mely a lámpa fénye alatt csillogott is egy kicsit. Elvarázsolt a látvány. 

- Megérinthetem?-kérdeztem áhítattal a hangomban. 

- Persze. Gyere csak.-mondta Seraphiel kedvesen. Közelebb merészkedtem és megérintettem a szárnyait. Nagyon puhák egyben kemények voltak. Lágy volt az érintésűk mégis érezted bennük az erőt. 

- Ez sokkal gyönyörűbb, mint az álmomban.-mondtam meglepetten. 

- Ezt, hogy érted?-nézett le rám Seraphiel. 

- Hát tudod tegnap veled álmodtam a sikátorban. Én...én beszéltem is hozzád álmomban, mintha hallottad volna rá is jöttél. Aztán fel riadtam.-vázoltam fel nagy vonalakban. 

Prológus

Meghoztam a prológust remélem tetszeni fog. Írjatok kommenteket! Merüljetek el a történetben! Jó olvasást.
Xoxo Lia

Elég, ha az ember elhiszi, hogy léteznek angyalok, elég, ha szüksége van rá. És akkor megmutatkoznak, és ragyognak, mint a hajnal első fényei.

/Paulo Coelho/

Athén utcái csendesek voltak. Már senki sem volt kint. A legtöbb ember már rég aludt vagy tv-t nézett. Mégis egy alak állt a sötét sikátorok előtt. Magas, karcsú, izmos alakja a sötét ellenére is jól kivehető volt. Idegesen toporgott, mintha várna valakit. Egyre idegesebb lett. Körbe körbe pillanatott hátha meglátja a várt személyt. 

"Lia megfordult álmában. Sose szokott rosszat álmodni, most mégis megijesztette a különös álom, idegen és a sikátorok. A valóságban nem félt ilyenektől. Most se magától az álomtól riadt meg, hanem annak élethű megjelenésétől."

Egyszer csak valaki megkocogtatta a kapucnis alak válát. 

- Seraphiel te vagy az?- kérdezte egy félénk hang. A Seraphielnek nevezett alak bólintott, majd levette kapucniját. Gyönyörű ragyogó, csillogó barnás sárga szemek fedték fel magukat. A rövidre nyírt sötét barnás haj az éjszaka ellenére tisztán és ragyogóan látszot. Seraphiel kisugárzása pedig biztonságot, és nyugalmat sugárzott. Hiszen angyal. Szárnyai most a lapockáiban pihent, de szükség esetén elő tudta hívni. Türelmetlenségét már az arca is jól láthatóan mutatta. 

- Nehéz lenne egyszer időben ide érned?- kérdezte Seraphiel a barátját. 

- Jajj, drága barátom! Nem muszály egyből ilyen idegesnek lenned. Inkább gyere menjünk!- indult meg az idegen jót mulatva a barátja idegességén. Seraphiel követte, de furcsálta viselkedését. Félelem és bizonytalanság költözött szívében. Hiszen igen drága ember társaim a mi őrzőink is tudnak félni. 

" Lia most egyfolytában forgolodott és beszélt is álmában. Sose hitt a természetfelettiben mégis tudta érezte az angyal veszélyben van. Az akit a barátjának tart el akarja árulni. Segíteni akart még ha tudta is ez csak egy álom. "

Seraphiel idegesen pillantott barátjára. Furcsa volt, mintha nem önmaga lenne. Gyanúját csak kisebb dolgok támasztották alá. Mégis bizonytalanság kerítette hatalmába. Ahogy ezen gondolkodott hangokat hallott. Nem túl hangosan. Csak úgy tompán messziről. Tudta nagy baj lesz ha kiderül követték őket. Gyorsan körbe nézett, de a közelben egyetlen alakot sem látott. Viszonylag nyugodtabban haladt tovább. Ám egy lépést se tett, megint hallotta a hangot. Egy lágy, nyugtató női hangot. Ha nagyon koncentrált értette is mit mond. 

" Ne bizz a barátodban. Áruló! Kérlek!" 

Majd amilyen hirtelen jött a hang, olyan hamar el is tűnt. Nem akart hinni neki mégis valami azt súgta belül igazat beszélt akár ki is legyen az ismeretlen hang. Elkezdte az előtte haladó barátját méregetni. 

- Hova viszel? Nem is itt laksz?- törte meg az angyal a csendett. Barátja egy sunyi mosoly kíséretében válaszolt neki, ami Seraphielnek is feltűnt.

- Egy jobb helyre!- majd az idegen kést vett elő és neki támadott az angyalnak. Seraphiel gyors reflexeinek köszönhetően gyorsan elő hozta szárnyait amik gyönyörű szürkés kék árnyalatúak voltak. 

" Ám mielőtt Lia megtudta volna mi lesz a harc vége fel riadt. Teljesen biztos volt benne ez csak egy furcsa rossz álom volt. Nem hitt az angyalok létezésében. Abba pedig végképp nem hitt, hogy szóba is tudott volna állni álmon keresztül velük. Fáradtan feküdt vissza és próbált meg aludni. "

Kedves olvasok!!
Sok-sok szeretettel köszöntök mindenkit a blogomon. Az az első blogom! Remélem tetszeni. Írjatok kommenteket pozitívat, negatívat egyaránt. Hogy így tudom meg milyen lett, vagy hogyan kéne írnom!! És előre bocsánatot kérek a helyesírási hibák miatt. Az iskolába is kettes vagyok belőle. Tudom ez nem mentség. De nagyon igyekezni fogok. Mivel telefonról fogom fel rakni a részeket ezért képet csak linkként tudom felrakni. Ezért ha zölddel látok egy szót ami nem illik úgy oda vagy csak zöld az lesz a kép. Nos remélem elmerültök a történetben és tetszeni fog!! Jó olvasást!!

Lia xoxo